Hétköznapiságaink

 Az az igazság, hogy amire ideérek, szinte minden kiesik a fejemből és már nem nagyon tudom miről akartam írni... Most is így van, ráadásul megyek dolgozni is este-éjszakára, úgyhogy ez sem segít az emlékezésben túlzottan. Toma visszatért a suliba és nagyon jó jegyeket hoz, egyet leszámítva, amiről lehet még írok is és ami már megint figyelmetlenségből fakadt... Most szuperül érzi magát bent, tegnap hazavittünk két fiút is kocsival, olyan jól elvannak úgy érzem, ami mostanában valahogy nem volt ilyen zökkenőmentes, szóval örülök!

Viszont most Máté nem érzi jónak a sulit, ő, aki mindig szeretett járni, most olyan zaklatottnak tartja az egészet. Szerinte sokan nagyon komolyan veszik az érettségit - hát nem mondom, hogy itt nem ugrott össze a gyomrom, hogy ő nem annyira 😉 - állandóan tanulnak, még a suliban is és nem lehet velük bulizni járni, de még a suliban sem jól érezni magukat, mert állítólag állandóan azon siránkoznak, hogy mi nem fog nekik menni, majd a vizsgán... Azt mondja, hogy, ha ennyitől megijednek, akkor mi lesz velük, ha valami nagyobb megpróbáltatás éri őket az életben, mert ez még semmi nyilván... Én meg nem tudom, hogy bölcsnek vagy lazának tartsam 😉, főleg annak fényében, hogy még azt is hozzátette, hogy lehet ő is beparázik majd előtte, de hát ez akkor sem normális, hogy mindenki így "megőrült" 😅. Egyelőre úgy gondoltam bölcsnek könyvelem el, mert tulajdonképpen van ebben igazság, de csodálkozva nézem, hogy honnan és mikor szedte össze az élettapasztalatait és néha csak nézem, hogy lett ilyen felnőtt és okos...

Közben a hétvégén a közeli csárdában lefoglaltam a április végére, a ballagás utánra az asztalt, mert ha nem tettem volna, könnyen lehet, hogy lecsúszunk róla, ugyanis akkor nagy tumultus van. Aztán létrejött egy szülői email rendszer is, most már a tanárok ajándékairól, a bankettről, menük rendeléséről egyeztetünk... Hihetetlen, hogy itt tartunk, olyan mintha valami gyorsvonaton robognék, elsuhannak a főbb állomások, csak épphogy érintem őket, de nincs időm elidőzni sehol és mindjárt itt a végcél...

Ami mellett viszont nem tudok elrobogni, az a háború, eléggé magával sodró és ilyenkor örülök, hogy ott dolgozom ahol, mert ha nem így lenne, én akkor is szerintem ezt követném a nap nagy részében. Döbbenet az egész, pedig már volt ilyen mint írtam korábban a munka során, de ez most valahogy olyan valóságosan közeli és persze sajnálom a szomszédaimat ezért a sok szörnyűségért, amit átélnek éppen....