Mindig valami...

Azt hiszem, hogy azt kijelenthetem, hogy ez a tavasz valahogy nem a miénk és itt most nem kifejezetten az időjárásra gondolok - bár persze arra is, és halványan összefügg az idei tavaszos magunkra vagy magamra találással kapcsolatban is. Ez utóbbi, mármint a magamra találás, még nem történt meg, csak jelzem. Pedig ugyanúgy vagy még jobban örültünk a tavasznak, mint eddig, még március elején és az iskolabezárást is valahogy - a sok félelem, aggódás mellett - én kifejezett "örömmel" éltem meg, amellett, hogy azért is fellélegeztem, hogy nem kell félni, hogy bent összeszed valamit Toma, egy második ajándéknak éreztem az egészet, ami olyan vagy még jobb lehet, mint a tavalyi karantén.

Aztán nem lett jobb, nem is nagyon tudom miért, inkább csak sodródtunk az árral. Először március vége felé eszméltem, hogy mi is van tulajdonképpen? Arról volt szó, hogy sokat leszünk együtt, de mindig csak mentünk, szaladtunk az események után. Rengeteget számított az is, hogy ugyan nem a kötött, hagyományos menetrendeben, de én is dolgozom most már itthonról és még mindig örömmel, élvezettel csinálom a cikkek írását, bár ott is bele kellett rázódni, felnőni az elvárásokhoz. Sokat tanultam szerintem eddig is, már most tudok úgy nézni egy cikk ötletemre, hogy az megállja-e a helyét, mármint nem az igényességével van/volt a gond, hanem néha hiába érdekes, amit kitalálok, nem mindig van rá igény és ez sokat számít persze az olvasottságban, de már talán kezdek ráérezni erre is. 

De ide el kellett jutni, és persze ez még nem az út vége és a közepe sem, csak egy olyan érési folyamat, mert még ezernyi összetevő van, mint minden szakmában. De a sok élvezet mellett, amit ez ad, azért az állandó "készültség állapot", ami szintén ott van benne, talán mostanában enyhülni látszik, de januártól talán áprilisig csak utólag jöttem rá, hogy bizony ott volt. Ez alatt azt értem, hogy hiába adtam le én bármilyen cikket, állandóan járt az agyam, nem tudtam kikapcsolni sem este, sem reggel, délben és hétvégén sem. Mindig kutattam az ötletek után, olvastam más magazinokat, hogy ott mikkel foglalkoznak, mik a menő témák, meg persze érdekességek. 

Aztán kialakult egy menetrend, hogy például az aktuális, "hírszerkesztős" cikkeket én csinálom, figyelem, ez csak úgy jött, magamtól kérdeztem először a szerkesztőt, hogy ezt meg azt, nem kéne-e megírni, ami most már odáig fajult, hogy a péntek reggeli miniszterelnöki rádióinterjúkat is hallgatom, ha tudom, és megírom, amit kell és azért napközben is ránézek a friss hírekre, ha kell, ha nem.  Aztán az is csak úgy jött, hogy szabadidős, programajánlós, kirándulós témákat én viszem, mert valahogy erre is sok hajlandóságot mutattam - nem értem miért 😀 - és talán most ehhez hozzájönnek még lehet a kamasz témák, ami valahogy olyan mostohagyerek és mint fogalmazott a szerkesztő - hát nem tudom, hogy ez mennyire menő 😀- én vagyok, akinek a legnagyobb gyereke van (hahaha, jajjj...) bár Tomával a középmezőnyben is benne vagyok, de értitek, na 😉...

Nem  is tudom miért mentem bele ebbe ennyire, nem is erről akartam írni, de talán azt vázolom magam számára is, hogy azért a látszattal ellentétben és a képzelttel szemben, sokkal több időt, energiát vitt el ez az egész, amit nem bánok, mert szeretem, de nem számoltam vele - az éjszakai írásokról ne is beszéljünk, bár az benne volt a pakliban. Így valahogy az itthoni, sulis napok sem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Ott is mindig a határidőt figyeltük, Toma néha (mindig)  menekült a tanulás elől, valahogy nehezebben ment szerintem minden a tavalyinál és együtt is csak tanultunk.

Így aztán a kinti és benti dolgok csúsznak, néha úgy érzem a feje tetején állnak a mai napig, mert persze a cikkekkel is haladni kellett nap, nap után. Mondjuk azért arra vigyáztunk, hogy közösen olvassunk, játsszunk néha és sokat legyünk kint a Duna-parton, bringázzunk, de a programjaink sem olyanok jelenleg még mindig mint régebben. Valahogy mindig közbeszólt az idő is, amikor mentünk volna, az idő nem volt olyan, közben a Családfőnek egyre többször és jobban voltak hátfájásai, tényleg sokszor a napi dolgokat is megnehezítve, szóval a közös jövés-menés elmarad, még mindig. Most, azon túl, hogy talán jobban van, a sok plusz munka viszi el a lehetőséget és a június eleji szokásos horgászverseny, amit már szervez. 

Arról ne is szóljunk, hogy kisebb fajta érzelmi hullámvasút Máté egyre felnőttebbé válása és ezzel együtt az önállósodása, is, amit hihetnénk, hogy már megszoktunk, de mindig jönnek újabb dolgok. Mint ahogy most is, már érezhető, hogy a lehetőségekhez mérten más lesz ez a nyár, mint az eddigiek, Máté már előre jelezte (!), hogy vele azért ne számoljunk nagyon nyaralásilag - a közös hétvégéket pedig vitrinben kell majd mutogatni - egyszer talán eljön velünk pár napra, de ennyi 😉, mert ő már egy kicsit másra vágyik nyaralás-ügyileg. Nem tudok ebben nem egyetérteni, hiszen emlékszem én még arra - és milyen jó, hogy emlékszem - hogy én is így voltam ezzel, bár ilyenkor más szakasza volt az életemnek, már korábban sem volt ez annyira vonzó. Szóval neki kellenek a barátok, a szabad önállóság, ami meg egyébként is egy csomó veszélyt hordoz, ugyanis már pár barátnak jogsija is van, hát nem mondom, hogy ez lesz életem legnyugodtabb nyara...

Ez Tománál meg azzal a láncreakcióval jár, hogy annyira nem éli meg jól, mert úgy érzi Máté "elhanyagolja" - annyira édesen érzékeny - és ráadásul ebben a felállásban menthetetlenül ő a "kicsi", amin szerinte nem lehet szépíteni. Nála egyre jobban felértékelődnek a barátok, ami egyébként is szokásos ilyenkor, de most különösen jól jön. Szóval eddig és a közeli jövőben sem látom azokat a kirándulós, barangolós napokat visszaköszönni, ami nálunk megszokott volt eddig, bár a nyáron biztos más lesz ez, de ez a hónapok óta tartó tendencia nekem már most sok 😉. Aztán a hétvégén az egyszerű téli gumicsere közben a szerelők szóltak, hogy a kocsimmal menjünk egyből a szerelőhöz, mert van egy kis futómű gond, szóval az előbb taglaltak mellett, még kocsim sem lesz egy ideig, és még sokba is kerül....

Egyébként nem panasznak szántam mindezt, hanem inkább szemléltettem azt a hangulatingadozást, ami mostanában emiatt és még a járvány ezerféle hatása miatt is ott van bennem. És még ugyan ki tudja mi lesz később, de a hangulatomon nem javított, hogy a kis Szputnyikomat még itt a sógoréknál sem fogadják el nagyon - legalábbis az ötcsillagos szállóról, étteremről biztosan lemondhatok, helyette talán valami útszéli büfében kiszolgálnak 😉 - ami azért fájó most éppen, mert Mátéval pont az a terület az, ahová ő is szívesen jönne. Mert ugye a családból Máténak Pfizere van, a Családfőnek Astrája - aminek csütörtökön végre a második adagját is megkapta - nekem meg ugye a Szputnyik, az egyetlen ami kilóg a sorból utazásügyileg 😉... Bár Tádzsikisztánba (nem tudom) vagy Örményországba lehet, hogy tárt karokkal várnak, de ezeken még gondolkozom 😉...

A nyarunk ennek fényében is érdekes lesz, ünnepelünk egy 10 és nyár végén egy 18 (!) évest is, a nyaralásunkat pedig jelenleg a teljes bizonytalanság uralja. A fenti dolgok fényében a szokásos helyek sem biztosak vagy máshogy vagy nem tudjuk, Mindenestere még nem foglaltunk semmit, sőt, azt sem tudjuk mikor és merre mennénk, mondjuk szinte biztos, hogy belföldön maradunk, talán sógorék jöhetnek szóba, ha megenyhülnek...

Viszont Beniék talán-talán hazajönnek Angliából júniusban, de az sem biztos, mert jelenleg ott Magyarország sárga besorolású és nekik ez nagy nehézség. Máté utazása ki hozzájuk is nagyon kérdéses, inkább bizonytalan, mert nehézkes jelenleg és nem is biztos, hogy mindennek megfelelne és megérné az egész és ha jön valami akármi újra, még hazajutni sem egyszerű, főleg, hogy egyedül lenne... Viszont ha jönnek Beniék, akkor júniusban kinyit az itthoni panzió, főleg, hogy Toma Vince barátja is már biztosan az utolsó sulis két nap előtti hétvégén úgy néz ki 3-4 napot nálunk lesz és még gondolom, hogy ez nem merül ki ennyiben a nyáron.

Egyébként jól vagyunk ám 😉, ez csak az elmúlt hónapok lecsapódása, semmi komoly 😉...