Aznap, amikor Máté elutazott Angliába kezdődött a hűvösebb idő itthon. Toma nagyon kötődik Mátéhoz, már előző nap szomorú volt, hogy elmegy itthonról és majdnem 1 hónapig nem látja... Neki főleg nehéz volt a búcsúzkodás, Beniékhez vittük Mátét, onnan pedig kisbusszal mentek a reptérre, a fiúk egyik ismerőse vitte ki őket, mert hatan utaztak. Ahogy beszállt Máté a kisbuszba, már könnyes volt Toma szeme, utólag beszéltünk Mátéval, mondta, hogy ő is látta az ablakból és még ő is meghatódott szerintem... Már csak azért is, mert persze tudtuk, hogy sokszor fogunk beszélni, de azóta is, mindig külön is hívja Tomát... Szerettem volna valami jó kis programot kitalálni aznapra, megkönnyítve az elválást és éreztem, hogy nem lesz jó csak úgy simán hazajönni. De Tomának egyik ötletem sem tetszett - tényleg rosszul élte meg azt a délutánt - nem is akart semmit, a sokadik kérdezés után bökte ki, hogy akkor menjünk kocsikázni... Ez nálunk egyébként bevett szokás, sokszor autókázunk csak úgy kettesben, főleg a közelben, de van, hogy messzebb is megyünk. Most ő mondhatta, hogy merre menjünk, ilyenkor teljesen ismeretlen utcákon suhanunk át. Addig kanyarogtunk, tekeregtünk, míg lassacskán - ugyan kis segítséggel, mert a végére már kibukkant, hogy mi a cél, de már annyira összevissza keveregtünk, hogy nekem is erősen gondolkozni kellett, hogy merre menjünk 😉 - elértünk a tanösvényünkhöz. Addigra eleredt az eső is, nem nagyon, de azért esegetett, szóval így történt, hogy esőben sétáltunk a tanösvényen, egyesek még játszótereztek is, ami eddig esőben még egyszer sem történt, viszont nagyon jó élmény lett 😉!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése