Szilvásvárad: Millenniumi tanösvény, kilátó és esti séta

Érkezésünk napján szerdán, eléggé benne jártunk már a délutánba, 4 óra körül érkeztünk meg a már említett aranyos kis panzióba. Elfoglaltuk a szobánkat, amiben nagyon tetszett, hogy egy fallal ketté volt osztva, így egyben, de mégis külön aludtunk a fiúktól. A kipakolással nem nagyon bajlódtunk, tettünk-vettünk picit és összekapva magunkat célba vettük a Millenniumi kilátót, amit kinéztem az úton odafelé menet, mivel a 2 km-es távjával pont jó célpontnak tűnt egy könnyű, koraesti túrának. Azért ez nem teljesen volt így, mert a szintemelkedéssel nem számoltam, de maga a táv, tényleg 2 km... 😉

Egyébként utólag megnézve a szintemelkedés sem volt vészes, 210 méter, de ott felfelé mászva valahogy sokkal többnek tűnt 😉... Azért előtte még a parkolóban, bevásároltunk lángosból, amit a még éppen nyitva lévő büféből szereztünk be, egyes legkisebbek be is vágták ott az egészet, mi inkább eltettük estére. Szóval nekiindultunk és rájöttünk, hogy az ilyen emelkedős túráktól baromira el vagyunk szokva, fújtattunk a Családfővel, mint egy gőzmozdony, miközben a skacok vígan meneteltek felfelé... A Családfő egy ponton megállt és gondolta jobb belátásra téríti a fiúkat, hogy hamar sötétedik főleg az erdőben, meg ilyenek. Persze rá sem hederítettek, azt mondták, hogy ők már megmásszák ezt az ösvényt, történjen bármi 😉... Hát, mivel a Családfő úgy gondolta, hogy akkor ő ezt most kihagyja, én mentem velük, mert egyedül meg nem akartam őket felengedni, bár nem tudom mit csináltam volna, ha szembejön mondjuk egy medve, azon kívül, hogy befogott szájjal némán sikítok egyet...

Szóval meneteltünk felfelé, ami abból állt, hogy izzadva és jól lemaradva kiabáltam a fiúk után, hogy hol vannak és várjanak meg, akik vissza ordítottak, hogy jóóóó... Aztán amikor bevártak, elmondták, hogy kondiznom kéne, mert már kb. fél órája várnak, majd továbbindultak 😉 . Ezt durva túlzásnak élem meg azóta is, ugyanis az egész ösvényt háromnegyed óra alatt bejártuk 😅. Az mondjuk kicsit nyomasztó volt, hogy 3-4 családdal vagy túrázóval találkoztunk és mind lefelé jöttek, ráadásul nagyon kedvesen figyelmeztettek, hogy a kilátó már bezárt és holnap nyit. Mindenkinek elmondtam én is, hogy ezt már tudjuk, de "teljesítménytúrázók" menetelnek előttem 😉. Mert azt elfelejtettem írni, hogy megnéztük a telón és egyből kiadta, hogy a kilátó 5-kor bezárt, de ez senkit sem zavart előttem, sőt, olyasmiket pedzegettek, hogy majd feljövünk újra!!! (Na, tudjátok mikor - gondoltam)

Az egyik ilyen előre kiabálásom közben - legalább a medvék tutira elkerültek minket 😉 - felrikácsoltam az előttem haladóknak, hogy tekintettel az erdei sötétedésre, 7-kor bárhol vagyunk visszafordulunk, hogy nehogy ránk boruljon az este a lombok alatt, hehe. Mondjuk ez barokkos túlzás volt, mert lefelé, kb. fél óra is elég lett volna valószínűleg, de ez akkor olyan jól hangzott... Na, szóval az egyik ilyen alkalommal megálltam az ösvény szélén és csodát láttam! Egyszerűen gyönyörű volt minden! Felejthetetlen, csodaszép és lenyűgöző! Ott és akkor teljesen beleszerettem Szilvásváradba, és gyorsan előkaptam a telefonomat fotózni, közben ordibáltam a fiúknak, hogy jöjjenek vissza, mert ezt látniuk kell! Csodák csodájára hallgattak rám, sőt, ők is lenyűgöződtek és sajnálták, hogy nincs náluk semmi, amivel fotózni tudnának. Akkor el is döntötték, hogy tényleg vissza kell jönnünk, mert mindenki a saját telefonjával akart fotót készíteni... Azt viszont még fontos volt velük tudatnom, hogy jól raktározzák el azt a pillanatot, ahogy ott izzadva állunk a hegynek majdnem a tetején és télen majd emlékezzünk erre az egészre és a szépséges tájra, amit onnan láttunk... Lehet béna fotós vagyok, de a kép nem adja vissza...

 

Folytatva utunkat, majdnem 7 volt, amikor csörgött a Családfő, hogy hol vagyunk már? Mondtam ne izguljon, óvatos becslésem szerint kb. 5-10 perc és a kilátónál leszünk. Erre legnagyobb örömömre elújságolta, hogy autóval felment a kilátó parkolójáig - nem is tudtam, hogy így is lehet, de ez a fiúkat nyilván nem érdekelte volna - beszélt valami parkőrrel, aki azt mondta, hogy hamarosan sötétedik az erdei részen, így inkább előbb értünk jött. Hát, mit ne mondjak nem bántam akkor, de éreztem, hogy ebből tényleg visszajövetel lesz 😉...

Csodás szerpentinen mentünk lefelé, már az is egy élmény volt! Mivel senki sem akart még a szállásra menni, gondoltuk teszünk egy sétát a pisztrángosok felé. Nagyon jó, hogy így tettünk, mert másnap is bejártuk azt a rövid szakaszt is, de egész más volt tömegben nappal és akkor estefelé, amikor egy-két kiránduló jött csak szembe. Annyira szép volt minden abban a csendességben, nagyon élveztük!

Aztán már esteledett nagyon, amikor a panzióba értünk, egy nagyon jót aludtunk, mert minden szuper kényelmes és tiszta volt. Másnap pedig bejártuk Tolnát és Baranyát 😉...