Őszintén, azt sem tudom, hogy miről írjak, mert annyi minden villan be csak úgy, ami szót érdemelne, de a legnagyobb gond, hogy 1 percen belül el is felejtem és már másvalami jut az eszembe 😅... Van, ami nem változik. Valahogy nem érek ide, pedig úgy szeretnék, de folyamatosan közbejön valami. Például tegnap, amikor mindenki elvonult a saját iskolájába és végre eljutottam és jól kitakarítottam a kocsimat, na szóval akkor hazaérve gondoltam, hogy most aztán írok valami! De ahogy felmentem a hírekre - ez valahogy rutin, a Családinet miatt meg főleg mostanában - megláttam, hogy a 16-18 évesek oltásával jöttek friss dolgok, úgyhogy azt gyorsan megírtam, képet kerestem hozzá, beszéltem a szerkesztővel és akkor ennyi volt aznapra, mert onnantól meg elsodortak az események, mint mindig. Most sem hiszem, hogy túl hosszan írok, úgyhogy majd lehet, ami eszembe villan, arról írok egy újabb rövid bejegyzést, meg még egyet és majd így sorban talán behozom a nagyját, de az is lehet, hogy nem 😅...
Na, akkor kezdem azzal, ami itt van égetően, hogy elindult a suli, Tomának és Máténak is, és jól meg is gyászoltuk az itthon töltött időt... Lehet, hogy én élem meg az egyik legrosszabbul, de valahogy "anyai szívem" sajnálja őket a következő 1 hónapra - pedig csak 1 hónap (!) - mert tele lesznek röpdolgozatokkal, TZ-kel, év végi borzalmakkal, hát úgy mindennel. Aztán az is ott van, hogy jó lenne elkerülni ezt az egész vírust, ha már eddig nem kaptuk el, jövő hétfőn Mátét oltják, szóval addig és utána is főleg jó lenne, ha nem lenne baja... Toma valahogy ebből a szempontból védettebb, mert a suliban nagyon betartják a szabályokat, maszkban vannak, 13-kor hazajövünk - majdnem mindenki - és most az ebédet is lemondtam, egyébként sem eszi meg szinte soha, amit ott kap de a lényeg, hogy ott ellenőrzött keretek között vannak, de Mátééknál, ezt nyilván nem lehet megcsinálni....
Én most már simán el tudtam volna képzelni ezt a tanévet itthon, ez az egy hónap már felesleges erőlködés szerintem. Biztonsági szempontból mindenképpen maradhattak volna, a tanulás szempontja ebben az évben pedig már a múlté. Máté menni akart, hát persze, mint írtam a haverok, barátok miatt, ami érthető teljesen, szerintem nem lehetett volna itthon tartani hat ökörrel sem. De én még mindig nem érzem ezt a szempontot most a legfontosabbnak, nagyon nehéz volt ez a tanév így az biztos, de nálam prioritást élvez az egészség, akárhogy is... Toma pedig elsősorban azért ment, mert, ha Máté megy, akkor ő már simán hazahozhatja, akkor már Toma is mehet egész nyugodtan suliba. Bár, még rajta is gondolkoztam, de innentől annyira elszigetelődött volna, mert nálunk is mindenki visszament az osztályból, hogy az neki sem lett volna jó...
Toma nem volt lelkes, és akkor finoman fogalmaztam, nagyon jól elvolt itthon Vince barátjával, sokszor találkoztunk is, meg átjött hozzánk, de ha nem akkor online játszottak, és még sokan mások is 😉, ezt tényleg nem lehet überelni. Máté már persze ment volna, főleg fél év után, örült is, meg nem is, mert vágyott a többiek után - pedig ő is találkozott sokakkal közben - de nyilván a számonkérésekhez neki sincs kedve 😉. Tisztára olyan volt tegnap tényleg, mint szeptember első napja a suliban, csak most az a jó, hogy 10 helyett 1 hónap van előttünk, szerencsére!
Vasárnap gyászos volt a hangulat itthon, én sem tudtam sokkal jobb kedvű lenni. A múlt hét pedig elég vegyesen telt el, a végére már nagyon untam a rengeteg pótlást, az állandó visszaküldéseket és Tomát is úgy kellett a végén már vontatóval odavonszolni az asztalhoz, hogy bepótolja, amit kell. Éreztem is, hogy a napi mókuskerékben valahogy minden ihletem elszállt, írtam persze közben is, de kevesebbet és nagyobb erőfeszítéssel, mert valahogy ott ült rajtam a sok határidő a leckékkel és minden ilyesmivel, nem volt egyszerű....
Azért az itthon lévő időben jöttünk-mentünk is, de csak itt a környéken, bringáztunk szinte minden nap, volt, hogy Mátéval is. Sokszor találkoztunk osztálytársakkal délután nálunk a Duna-parton a közeli dombnál, ami teljes bandázási helyszín kezd lenni, sehova nem akar senki menni, csak oda - a többi cimbi is - mert ott találtak valami alagútrendszert, ami növényekből áll és totál kullancsveszélyes 😉, de ők imádják. Szombaton hirtelen ötlettől vezérelve ott találkozott mindenki egymással, meg előző nap bringázásból hazafelé tekerve spontán másokkal futottunk össze, a skacok ott aztán boldogan bandáznak. Majd lefotózom egyszer, mert tegnap suli után hazafelé jövet oda kellett mennünk, mindent megmutatott Toma és közben rendesen koszos lett 😉. A programötleteim sorra kudarcba fulladnak, mert most ez a nyerő, persze csakis a többiekkel!
Pénteken ruhavásárra mentünk az Allee-ba, vicces, de akkor ez programnak számított (bár post-karanténos tüneteim voltak, mert egyáltalán nem volt kedvem tömegbe és főleg nem vásárolni menni, de közben túllendültem ezen is 😅) Esett az eső, dél után indultunk, mert Máténak órái voltak addig. Miatta kellett menni, ugyanis az összes, de tényleg az összes ruháját kifogyta, úgyhogy a karácsonyi New Yorkeres utalványát, amit az unokatesóméktól kapott levásároltuk. Hihetetlen volt, L-es a mérete, tudtam, hogy sokat fogyott de a 2 méret azért őt is megdöbbentette... Nagyon jó cuccokat vettünk, egész kicserélődött Máté, szinte rá se ismerni, a suliban is nagy sikere volt, mindenkit lesokkolt a változás, a tesi tanára egész órán őt ajnározta 😉.
Persze Tomának is volt utalványa, amit csak ott tudtunk levásárolni (Zara), úgyhogy neki is vettünk egy inget és egy pólót, mást nem nagyon kaptunk, mert szerintem ott inkább a lányok járnak jobban, még maradt is pénzünk rajta, majd lepusztítjuk valamikor - még 2 évig van rá lehetőségünk 😃. Pont jó volt az időzítés abban az esős időben - amikor ugye alagútrendszeres bunkertúrára nem lehet menni - és rájöttem arra is, hogy lehet ott ingyen parkolni 😉.
Történt ugyanis, hogy elhagytam a parkolójegyemet, ilyen még soha nem fordult elő, nem is értettem, mert olyan helyre tettem, ahonnan nem eshet ki, mindent végignéztem az autóban is, meg a táskámban, meg mindenhol. De nem volt sehol, így megkerestük az információs pultot, ahonnan a parkoló irodába irányítottak minket, közben a megfáradt vásárló sereg éhesen dörmögött és kamaszosan kritikus megjegyzéseket tettek egyesek, de végigjárták becsülettel velem a túrát. Az irodában meg kaptunk egy jegyet, amit a sorompónál be kellett rakni a kártya helyére és ingyen kimehettünk. Mondtam is a parkolós bácsinak, hogy de jóóó, akkor lehet máskor sem lesz meg a kártyánk 😉...
Az egészben a poén meg az volt, hogy amikor hazaértünk a kötelező, éhenhalós, autós mekizés után, akkor az ülésemen megtaláltam a parkolójegyemet... No, comment, varázslat, mert a parkolóházban az ülésemen sem volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése